Wilson, a texasi kopó

Villámkérdés: Jó-e az nekünk, hogy az irányítónk baseballozik?
Neki nyilván jó: mozoghat, és azt feltűnően szeret. Ennél persze többről van szó: családi hagyományról (már a nagyapja is párhuzamosan űzte a két sportot), életvezetési irányelvről (iskolát is olyat választott, amely lehetővé tette, támogatta a kétlakiságot), sportszakmai elvárásokról (a szakértők annak idején nagyobb eséllyel számítottak arra, hogy tisztes baseball-karriert fut be, mint hogy bármiféle szerepe lehet az NFL-ben (igen, a „magassága” miatt)).
A csapatnak meg legfeljebb kétféleképpen árthat.
Wilson sportágat vált…
Ettől tartani nagyjából olyan, mintha attól rettegnénk, hogy mivel minden keddjét a seattle-i gyerekkórházban tölti, bármikor elszegődhet bohócdoktornak. A résnyire nyitva hagyott kiskapu persze arra jó lehet, hogy ha máskor nem, amikor az NFL-ben befejezi, legyen hol tovább mozognia, akár csak az elhájasodás megelőzése érdekében is. A baseballcsapatoknál 27-31 év az átlagéletkor az amerikai foci 24-28-ához képest, így korosabban is lehet keresnivalója legalább a másodvonalban, ahol pusztán a neve miatt szívesen láthatják. És a legfontosabb: bárhogy is játszik, nem veszélyezteti az irányítóként kivívott megbecsültségét.
…vagy lesérül.
A Texas Rangers bevallottan nem a tőle remélt sportteljesítmény, hanem a bizonyított marketingértéke miatt foglalkoztatja Wilsont tavaszi táboraiban. Tavaly csak motivációs beszédet tartott, idén mutatóba játszogatott is. Bár a háztartási vagy közlekedési balesetekénél valamelyest talán több a kockázat, mégsem rohanja le egyszerre háromfelől három 300 kilós hústorony, hogy betakarja…

Tavaly óta egyébként az NFL-ben is a baseball ügynöke képviseli Wilsont, nagyjából sejthető, hogy alapvető kötődései ellenére ő is milyen sportági szerződéskötésben lehet inkább érdekelt. Az új kontraktus a legfrissebb szóbeszéd szerint az edzőtábor kezdete előtt létrejöhet. A tegnap délelőtt érvényes változat szerint bár a Seahawks vastagon megfizeti franchise irányítóját, mégsem kap majd teljes egészében garantált pénzt.

Chuck Norrisról mondják, hogy ha véletlenül ki is hagy egy mezőnygólt, a visszajátszásban berúgja. A baseballozó Wilson különösebb tét nélkül, önfeledten élvezheti a játék örömét, nem a támadást vezénylő, ponttermelési kényszerben élő csapatkapitányként van pályán, csak az egyik hasznos fogaskerékként üt hazafutást. Lehet, hogy ez az élmény is hozzásegíti ahhoz, hogy az 50. nagydöntőn, a végjátékban, 1 yardnál ne remegjen meg a keze (amikor odaadja Lynchnek a labdát).